Az Attack on Titan című japán anime sorozatba belenézve azt gondolhatnánk, hogy ez egy kissé véres és meglehetősen harcias történet emberevő óriásokról és az ellenük küzdő emberekről. Ám ha megnézünk pár részt, olyan mélyebb tartalmakkal találjuk szembe magunkat, amelyek hatására olyan kérdéseken fogunk gondolkodni, mint, hogy mi a szabadság? Mit jelent hűségesnek lenni, és ki érdemli meg a hűségünket? Jobb megelégedni a megnyugtató hazugságokkal, mint megkeresni az életünket megváltoztató igazságot? Vállaljuk-e a szenvedést elődeink bűnei miatt és büntethető-e egy nép az elődök által elkövetett bűnökért? Megváltozhat-e valami, ha az ellenségnek tartott néptömegben elkezded meglátni az egyéni arcokat? Mit érzel, amikor rájössz, hogy a szörnynek tartott ellenség téged tart annak? És amikor a saját nemzettársaid téged kiáltanak ki ellenséggé, és velük kell küzdened? Ellenségnek kell tartani azt, akit másképp gondolkodik? Mi a különbség a barát és az ellenség között? Az emberiség nevében el lehet követni bűnöket?  Szükség van-e a zsarnokságra a nagyobb jó érdekében? Létezhet-e olyan felsőbb cél, amely feljogosít arra, hogy ölj vagy amiért érdemes feláldozni az életed?

Mivel a történetben vannak véres, harci jelenetek, verekedések, inkább tizenkét éven felülieknek ajánlanám, nekik viszont azért is, mert a történet világa sok helyütt párhuzamot mutat a huszadik századi diktatúrák, a meghamisított történelem, a társadalmat megfélemlítő terrorszervezetek, a földalatti kihallgató és kínzókamrák, a megbélyegzett, meghurcolt és kitaszított emberek világával. Ha a kiskamaszok a történelem órán tanulnak majd a fasiszta és kommunista diktatúrákról, biztos jobban értik majd azok szörnyű működését, mivel ebben a sorozatban megismerhetnek egy hasonlót. Érdemes megnézni a gyerekekkel együtt a szülőknek is, mert jó közös beszélgetések témája lehet.

A jelenleg a negyedik évadánál tartó sorozat vonzereje még az az Izgalmas cselekményszövés, amely során epizódról epizódra, újabb és újabb kérdések merülnek fel, amelyek félelmetes fordulatokban derülnek ki, de csak azért, hogy újabb és újabb rejtélyekkel találjuk magunkat szembe. A karakterek is nagyon érdekesek, a főszereplők a szabadságért, az igazságosságért és az emberiség védelméért küzdenek, példázva azt, hogy a győzelemhez milyen fontos az elszántság, és a tudás is erő.

A nyolcvanas években szájtátva nézték, az ezredfordulón be akarták tiltani, ma népszerűbb, mint valaha – a Z-generáció körében különösen

Amikor húsz évvel ezelőtt Magyarországon kitört a botrány a Dragon Ball Z vetítése miatt, – mivel az eredeti Dragon Ball folytatását, a Dragon Ball Z-t ugyanabban az idősávban sugározták, noha annak már más korosztály volt a célcsoportja –, sokakban az a kép alakult ki, hogy az anime ijesztő, erőszakos, durva és agresszív, de legalábbis arról szól, hogy a karakterek ész nélkül gyepálják egymást és kizárólag fiúknak való. Pedig több mint tíz évvel korábban hazánkban már vetítettek olyan animesorozatot is, amelyért az összes gyerek rajongott. Ez volt a Nils Holgersson csodálatos utazása a vadludakkal. Akik ekkor voltak gyerekek és nézték a 80 nap alatt a Föld körül Willy Foggal-t vagy a Csip-csup csodák-at szintén anime-sorozatokat láttak, persze akkor ezzel nagyon kevesen voltak tisztában.

Ezek egészen pontosan kodomok, azaz gyerekeknek szóló animék voltak - tehát mesék. De az animék ezen kívül rengeteg kategóriában készülnek, jellemzően aszerint, hogy kikből áll a megcélzott közönség, ezért mesének vagy pusztán rajzfilmnek titulálni őket tévedés. Ez éppúgy sztereotípia az animékkel kapcsolatban, mint az, hogy agresszív, érdemes tehát az előítéletek mögé nézni! Az anime ugyanis a japán animációt jelenti, legyen szó kézzel rajzolt vagy számítógéppel készített változatról. Magyarországon a kilencvenes évek végén a kereskedelmi tévék számos jellemzően kisgyerekeknek szóló animét vetítettek, mint a Juharvalva lakóit, vagy különleges képességekkel bíró lányokról szólókat, például a Candy, candy-t vagy a Varázslatos álmokat (Sailor Moon). Valójában ez utóbbinak sem a kisgyerekek a célközönsége, az animék készítésekor ugyanis fontos szempont a korosztályra való specializálódás, vannak például kimondottan kamaszlányoknak és kamaszfiúknak készülő sorozatok, az adott korcsoport számára fogyasztható tartalommal. Ebben az időben mutattak be néhányat Miyazaki Hayao Oscar-díjas animekészítő, a Ghibli Stúdió alapítójának alkotásai közül is, amelyek népszerűsége azóta is töretlen.

Az animék műfaját illetően rendkívül széles a skála: a sci-fi-től és fantasy-tól a krimin és történelmin át egészen a romantikusig terjed, de lehet kaland, akció, vígjáték vagy dráma, sőt horror is. Témájukat illetően pedig bármiről szólhatnak, hiszen a lehetőségeknek csak a rajzolók képzelete szab határt. A kamaszoknak szólok között jellemző téma az iskolai élet, a kezdő zenekarok vagy a világ megmentése. A felnőtteknek valókra mély tartalom és gondolatiság jellemző, de a fiatalabb korosztályokat célzókban is megjelennek a társadalmi problémák okozta kihívások vagy az olyan morális kérdések, mint az elmúlás.

Ebből a rendkívüli kínálatból emelnék ki párat, amelyek ma népszerűek a Z-generáció körében. A Yakusoku no Neverland egy rendkívül csavaros thriller, a képzelt jövőben játszódik egy olyan árvaházban, ahol a gyerekek a lehető legeszményibb körülmények között élnek. Egyetlen nevelő gondoskodik róluk, és időnként valakit örökbe fogadnak, ezért elhagyhatja addigi otthonát. Már az első részben kiderül, hogy az árvaházból elvitt gyerekek nem az igért sorsra jutnak, ezért a három főhős úgy dönt megszökik, és a többieket is magával viszi. Mindhárom főszereplő sajátos karakter, akiknek ki kell tartaniuk egy kilátástalan helyzetben, és a megmeneküléshez nemcsak meg kell tanulniuk egymással is kompromisszumot kötni, de képesnek kell lenniük a saját áldozatukat is meghozni.

A Violet Evergarden ezzel szemben az érzelmekre helyezi a hangsúlyt, a főszereplő jellemfejlődése áll a történet középpontjában. A robotszerű katonává kiképzett lány a háborúban elvesztette a karjait, amelyeket mechanikusan pótolnak, és Violet úgynevezett Auto Memories Doll-á válik: az írni nem tudó emberek helyett gépeli le leveleiket. A lány mentora eltűnt a háborúban és az érzelemnélküli lány nem tudja értelmezni utolsó szavait: „Szeretlek.”  Munkája során a tőle segítséget kérő emberek történetein és érzelmein keresztül a saját belső, önismereti utazására indul.

A Fullmetal Alchemist főszereplő testvérpárja a Bölcsek Köve után kutat egy olyan kitalált világban, amely hasonlít az ipari forradalmat követő korszakra, de az alkímia létező tudomány. A fordulatos, drámai jelenetekben sem szűkölködő, akciódús történet morális kérdéseket is boncolgat.

A Carol & Tuesday két lány története, akik egyedüliként írják és adják elő saját maguk a dalaikat egy olyan jövőben, ahol a mesterséges intelligencia szerzi a zenét és írja a dalszöveget, az emberek pedig csak elénekelhetik azt.  

A Boku no Hero Academia világában az emberek nyolcvan százaléka valamilyen szuperképeséggel rendelkezik – a főhős azonban a maradék húsz százalékba tartozik, pedig az álma az, hogy szuperhős legyen, ezért mégis megpróbál bekerülni egy iskolába, ahol szuperhősöket képeznek – a legnagyobb hős pedig elvállalja a mentorálását.

A Death Note egy középiskolás fiúról szól, aki megtalálja egy halálisten földre dobott halállistáját, amelyből megtudja, ha felírja rá valaki nevét, miközben az arcára gondol, az illető negyven másodpercen belül meghal. A fiú elhatározza, hogy a halállista segítségével megtisztítja a világot a bűnözőktől, ám így önbíráskodó sorozatgyilkossá válik, aki után egy titokzatos detektív kezd nyomozni.

Az Ano Hana elmúlásról és felnövésről szóló szívbemarkoló története pedig remek példa arra, hogy hogyan tudja egy anime úgy megérinti az ember lelkét, ahogyan semmilyen más kifejezési forma sem.

És hogy milyenek a Z generációs animések? Természetesen általánosítani nem lehet, de szívesen hordanak animés kitűzőket a táskájukon, néhányan befestik a hajukat, sokan járnak az anime-, sci-fi- és fantasy-rajongók számára negyedévente megrendezett MondoCon-ra és vannak, akik cosplayeznek is, azaz beöltöznek a kedvenc karakterüknek. Érdeklődnek a japán kultúra, a nyelv után és természetesen szeretnének eljutni Japánba. Az animéket a legtöbben nem szinkronnal, hanem felirattal nézik, és sokan maguk is rajzolni kezdenek. A cikkben használat rajzért is köszönet egyiküknek. :) 

A tavaszi #maradjotthon után újra kezdődik a (be)zárkózottabb időszak, egyre több családnak kell önkéntes karanténban töltenie egy-két hetet. Nyilván a tavasz során búcsút mondhattunk az utolsó idegrostjainknak, és ellőttük az utolsó ötleteket is, amivel még hasznos időtöltésre sarkallhattuk telefonnal a kezükben létező kamaszgyermekeinket.

Ha márciustól júniusig az összes pólót kibatikoltátok, a legtöbb szettetekhez passzoló maszkokat is megvarrtátok, végigtáncoltátok az összes Just Dance kihívást és már egy családi TikTok szinkronkomédia videón is túl vagytok, sőt a nagyi sütirecept-könyvét is végig sütöttétek, akkor jól jöhetnek ezek az ötletek is.

Készítsetek digitális fotóalbumot!

Biztos, hogy rengeteg fotótok van különböző készülékeken, felhőkben stb., most végre itt az idő, hogy egy közös virtuális albumba rendezzétek.

Kahoot!

Biztos, hallottad már gyermekedtől, hogy a suliban szoktak kahoot-ozni, ami egy online kvízjáték. Előre elkészített kvízeket is megoldhattok, de sokkal nagyobb poén, ha magatok csináltok családi kahoot-ot, csupa olyan kérdéssel, amire csak a családtagok tudhatják a választ.

Családfakutatás!

Állítsátok össze a családfátok a legtávolabbi ősig, és próbáljatok a netről minél több infót összeszedni róluk – ehhez már külön családfakutató oldalak is rendelkezésre állnak.

Tartsatok családi sorozatmaratont!

Nézzetek olyan szériákat, amik a kamaszokat is érdeklik és a szülőknek is érdekesek lehetnek. Mandalorian, Stranger things, Dark, Supernatural, Witcher.

Rendezzetek családi könyvklubot!

Olvassatok el mindannyian egy olyan könyvet, ami a gyerekeket érdekli és beszélgessetek róla. Az ifjúsági disztópiáktól kezdve a Tizenhárom okom volt-on át az Eleanor és Park-ig széles a paletta. Válasszanak a kamaszok!

Vegyetek részt egy virtuális tárlatvezetésen!

Számos kiállítás megtekinthető ilyen módon, sőt színházi előadásokat is megnézhettek. Biztos van olyan, amit szeretettek volna látni, de nem jött össze. Nos, most itt a lehetőség!

Konmarizzatok!

Sajátítsátok el a konmari féle hajtogatást és ezzel együtt természetesen egy kis szanálásra, szelektálásra, rendrakásra is sor kerülhet, ha pedig mindez megvan, akkor szó lehet a kamasz-szoba újradekorálásáról is.

Legózzatok!

Le merném fogadni, hogy lapul még valahol olyan lego készleteket, amit soha nem építettek össze – most itt az idő. Garantáltalan kortalan szórakozás.

Színezős-sztorizás

Elő a színezőkkel, miközben a különféle kacskaringókat és mandalákat színezgetitek, jöhetnek a családi sztorik is.

Társasozzatok!

A mai kamaszokból a társasozás gondolata rögtön ellenkezést vált ki, most azonban hátha rá lehet venni őket, sőt talán a szüleik régi magyar vagy francia kártya-játékai iránt is lehet bennük némi nyitottság.

Vegyetek részt egy virtuális kiránduláson!

Nézzetek ki egy helyszínt a Maps-en, kutassátok ki, milyen látnivalók vannak ott, gyűjtsetek róla információkat és amit lehet nézzetek meg virtuálisan.

Maradjatok kapcsolatban!

És végül, de nem utolsó sorban videóhívásozzatok vagy írjatok levelet a rokonoknak – aszerint, kinek melyik okozná a nagyobb örömet!

Az androidok, a külsőjüket és viselkedésüket tekintve is emberhez hasonlatos robotok megalkotásának lehetősége évszázadok óta izgatja az emberek fantáziáját, olyan alkotások születtek már a témáról mint Philip K. Dick regénye, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?, illetve az ebből készült Ridley Scott-film, a Szárnyas fejvadász, de említhetnénk a Terminátor filmeket vagy az A.I. - Mesterséges értelmet, mellyel Stanley Kubrick filmtervét váltotta valóra Steven Spielberg.

Ma, amikor virtuális asszisztensek segítenek a problémáink megoldásában és az egyre kreatívabb mesterséges intelligencia vezérli a mindennapjainkban használt eszközöket is, nem is lehetne aktuálisabb az öntudatra ébredő emberszerű robot témája – két népszerű sorozat is ezt járja körül.

Vadnyugati élménypark elképesztő csavarokkal

Jonathan Nolan és Lisa Joy alkotása, a Westworld a kezdő évad sikerét követően még két továbbival jelentkezett, de az első önmagában is olyan erős és komplex történet, amelynek záró részére áll össze egy egésszé mindaz, amit az alkotók epizódról epizódra óraműpontossággal építenek fel és a megfelelő kiszámítottsággal adagolnak nekünk. A hagyományosnak semmiképp nem nevezhető narratíva idősíkok váltogatásával, különböző szálak lassú összefonásával vezet el oda, hogy a fináléban minden rejtély értelmet nyerjen.

A Westworld színtere egy vadnyugati élménypark, ahol a látogatók különböző kalandokban vehetnek részt korhű környezetben, amelynek részei a beléjük programozott történetet eljátszó, a megtévesztésig embernek tűnő gépek is. Bármit meg lehet tenni velük, mivel a park alkalmazottai zárás után begyűjtik az aznapi kaland során összevert, megerőszakolt vagy lelőtt androidokat és szükség szerint megjavítják, vagy újraprogramozzák őket. A robotok azonban furcsa hibákat kezdenek mutatni és mivel androidos sorozatról van szó, nem nehéz kitalálni, hogy ez az öntudatra ébredésükkel függ össze.

Öntudatra ébredés - programparancsra?

Vádolhatjuk azzal a sorozatot, hogy a túl sok csavar és fordulat elveszi a figyelmet a felvetett morális kérdések mélységéről, de a saját létezésük értelmét megfejteni próbáló robotok története érzékletesen mutatja be azt a dilemmát, hogy ha egy android önmagát emberi lénynek hiszi, mert létrehozója ezt programozta belé, akkor milyen bánásmód illeti meg őt az emberektől. Túl azon a könnyen eldönthető kérdésen, hogy felelősséggel tartozunk-e értük vagy kényünk-kedvünk szerint bánhatunk velük, felmerül az is, hogy végső soron válhat-e egy androidból ember, ha a tudata arra képessé teszi. Mivel az androidok szemszögéből látjuk a küzdelmet, amelyet azért vívnak, hogy eljussanak a saját tudatukhoz, átéljük a bénító tehetetlenségüket és fojtogató kiszolgáltatottságukat a mindig úrakezdődő programozott történetükben. Ki tudnak-e jutni ebből önállóan vagy ez is csak akkor lehetséges, ha magát, az öntudatra ébredés utáni vágyat is beléjük kódolták? A saját tudat megtalálásához vezető labirintusszerű út bejárása után a következő évadokra is bőven maradt még olyan morális töprengeni való, mint hogy létezik-e szabad akarat, valóban megkülönbözteti az embereket az androidoktól a szabadon döntés képessége, vagy hogy a technológiai fejlődés milyen hatással lehet a társadalomra – és már a negyedik évadot is berendelték.

A cél az emberiség újrateremtése

Ridley Scott és Aaron Guzikowski sorozatában, a Farkas gyermekeiben a két android, Anya és Apa az elejétől fogva tisztában van a saját mivoltával és küldetésével. A kettészakadt, egymást és a Földet elpusztító emberiség megmentésének utolsó lehetőségeként küldték őket egy ismeretlen bolygóra, a kopár Kepler-22b-re azzal a feladattal, hogy a náluk lévő lefagyasztott embriókat életre segítve és felnevelve új civilizációt hozzanak létre. Missziójukat nemcsak a kopár, szinte teljesen kipusztult világ, ahol a kevéske megmaradt növény is mérgező, teszi szinte lehetetlenné, de idegenek felbukkanása is megzavarja. A két robot a maximumot is meghaladva teszi a dolgát, egyrészt próbálnak megfelelni a szülő szerepnek, másfelől olyannyira tárgyilagosan viszonyulnak a saját „gépségükhöz”, hogy gyakran utalnak rá, védenceiket fel kell készíteniük arra az időszakra is, ami az ő végső leállásuk után következik.

Mire vágyhat egy android? - a végén természetesen csavarral

A történet előrehaladtával egyre többet tudunk meg a főszereplők múltjáról, kiderül, hogy senki sem teljesen az, akinek látszik, legyen szó emberről vagy androidról. Apa az egyszerű android, akinek szerepe a gondoskodás – egyedüli különleges képessége, hogy saját vicceket képes kitalálni. A gyermekeit mindenekfelett óvó, nevelő Anya már az első epizódban megmutatja, hogy valódi anyai érzelmeket programoztak belé, később pedig nemcsak, hogy anyatigrissé válik, de valódi gyilkológéppé, aki puszta pillantásával és hangjával is ölni tud. Egy szimuláció segítségével fel tudja idézni régi emlékeiket, és lassan kiderül nemcsak érzelmei, de saját álmai is vannak. Vágya azonban, hogy újrateremtse a bolygót megdöbbentő módon valósul meg - a történet a második évaddal fog folytatódni, amit már szintén berendeltek.

Kisgyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. – tartja a mondás, amire minden kisgyerekes szülő legyint, mert el nem tudja képzelni, hogy mi lehet nehezebb vagy éppen rosszabb a hisztik, el nem alvások, dacolások és dühkitörések után. Lehetek őszinte? A hisztik, az el nem alvások, a dacolások és a dühkitörések –  méghozzá attól a kamasztól, akiről már azt hitted, hogy tökéletesen egy hullámhosszon vagytok, félszavakból – illetve Messengeren vagy Viberen küldött gifekből –  értitek egymást. Sőt, kettőtök kapcsolatában eljött az az – általad – várva várt nap és perc– ami most messze übereli azt a pillanatot, amikor az ovis anyák napján a verse előadása után a rögtönzött színpadról levetődve a kebledre vetette magát és te mukkanni se tudtál a meghatottságtól, csak a csapzott hajkoronát simogattad a legmélyebb büszkeségtől eltelve. Szóval az a pillanat, amikor a lehető legszélesebb plénum előtt, a lehető legteljesebb valódban felvállal a gyereked, mert odakommenteli teggelve a neved egy mém alá. Ez az a pillanat, amikor úgy érzed, minden kifizeőtödött, amit a kötődő nevelés oltárán feláldoztál a húszas, harmincas – vagy akár negyvenes – éveidből és  már éppen lepacsiznál magaddal, mint a Z és alfa generációsok tökéletes anyjával, amikor valami megváltozik. És akkor eszedbe jut, mit sziszegett Erzsó nénje tizenhárom éve a legnagyobb lányod névnapi ünnepségén, amire akkor még az egész nagycsaládot elrángattad: Kisgyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond.

Semmi nem érdekel

Az elsőként vizsgált jelenség éppenséggel újdonság lehet a kisgyerekes szülőknek, hiszen a kisebbeket még inkább az jellemzi, hogy minden érdekli őket. Nem úgy a kamaszt. Az ő jelmondata, az, hogy  „Nemcsak, hogy semmi nem érdekel, de ha valami mégis, azzal kapcsolatban sem fogsz tőlem válaszokat kapni, így úgy tűnhet, hogy mégsem érdekel, sőt te vagy a hülye, ha kérdezel.” Pedig amúgy érdekli. Valószínűleg... Na, mindegy, inkább nézzünk egy példát. A kamasz benyögi, hogy moziba megy a barátnőjével. Ha felteszel olyan – kizárólag csak a számodra alapvetésnek tűnő – kérdéseket, hogy mégis, mikor, melyik moziba és mit fognak megnézni, akkor olyan hangsúllyal kapod válaszként azt, hogy Nem tudom, mint amivel utoljára boldogult alsós korodban Vali néni próbálta érzékeltetni, hogy mit gondol a mentális állapotodról, amikor már harmadjára kérdezted meg tőle a napközis szoba ablakára tapadva a zuhogó esőt figyelve, hogy mikor mehettek ki az osztálytársaiddal a napközi lepusztult udvarára játszani. Egy idő után pedig kamaszgyereked olyan tökélyre fejleszti ezt a foghegyről odavetett, végtelenül elcsigázott arckifejezéssel kísért „Nem tudom”-ot, hogy még azokra a kérdésekre is így fog válaszolni, amikre egyébként tudja a választ.

Szarul érzem magam

A kamasz alapállapota a méla undor és világfájdalom. Emlékszel arra, hogy amikor még kicsi volt, szülőként milyen elégedettség tudott átjárni egy-egy jól – mindkettőtök számára jól – sikerült nap után? Na, ezt felejtsd el. Ilyen most jó darabig nem lesz. Na, jó, ha majd megnézed vele egyhuzamban a Stranger Things 3. évadát, akkor lehet, hogy arra még egy hét múlva is emlékezni fog, hogy akkor éppen milyen jó fej voltál.

Dackorszak újratöltve

Ja, hogy te azt hitted, hogy a dackorszaknak vége kisgyerekkorban? És onnan lesz egy intelligens, együttműködő gyereked, akivel színházba, koncertekre és kiállításokra fogsz járni? Haha! Na jó, megnyugtatlak, nem te vagy az egyetlen, aki bedőlt ennek a pár évig tartó eszményi állapotnak. De most itt vagyunk a kamaszkor legsötétebb bugyrában és esélyed sincs arra, hogy a kamaszod élvezze a társaságodat vagy bármilyen programot, amit te választottál. A kamasz jellemező reakciói:

• Miért kell nekem is mennem?
• Mikor jövünk haza?
• És ha csak te mennél?

De hidd azt nyugodtan, hogy még van remény, és kérdezd meg, hogy ő milyen programot szeretne. Mindjárt nézek neked egy jó nyugtató teához receptet. És ez még mind semmi ahhoz képest, ha – természetesen akaratodon kívül – keresztbe teszel a kamasznak, megbántod, netán megsérted őt. Nyílt plénum előtt, amikor a barátnői is hallották, arról beszéltél, hogy a húgával újra nézte valamelyik Disney sorozatot?! Neked véged. Tanévvégén úgy köszönted meg a kedvenc tanára egész éves munkáját, hogy megemlítetted azt is, hogy a kamaszod kedveli az említett tanerőt?! Te nem vagy ember. Bármikor egy egyszerű – nek tűnő, ám nyilvánvalóan a valóságban összetett és bonyolult – feladatot, pl. Fésülködj meg! Menj el zuhanyozni! megismételtél, mert elsőre választ sem kaptál rá?! Bocs, de az ilyen alja viselkedés tényleg joggal vívja ki kamaszod mérhetetlen gyűlöletét, amit igazi meg nem értettség és világfájdalom kísér. Jó, jó, jó, nyilván csak vicceltem, nyilván nem te vagy a hunyó – legalábbis egy másik kamaszos anyuka szemszögéből semmiképp. De kérdezzük csak meg a kamaszod...

*A bejegyzés nyomokban iróniát tartalmaz. A képek forrása a Pinterest.

Most hogy már a vakáció második hetében vagyunk, képes vagyok visszatekinteni a tanévkezdő terveim sikeres megvalósítására és szívesen adok tanácsokat szülőtársaimnak. Ja, nem. Képes vagyok szembenézni azzal, hogy a netes inspirációk ihlette és/vagy szuper racionálisnak hitt elképzeléseim mivé fajultak a gyakorlatban. Nézzük a legnagyobb bukásokat.

Tízórai csomagolás

Mivel édes kis gyermekeim ebben a tanévben már nem az iskolai tízórait kapták, augusztusban külön projektoldalt nyitottam a telefonom feladatkezelőjében, hogy gyűjthessem az inspirációkat. Koktélparadicsom és mozzarella golyók. Falafellel töltött tortellini. Házi készítésű kekszek, pogácsák, muffinok, receptekkel. Gyümölcsök és magvak, zabkása dobozkában. Mártogatósok és zöldségcsíkok. Hosszan sorolhatnám… Ennek megvalósítása azért nem volt kudarc, sőt néha még sütöttem is, na jó, egyszer biztosan, és bár sem falafelt, sem mozzarellát nem vittek soha, de még mártogatóst sem, a gyümölcsök alapdarabbá váltak.

Viszont a tanév vége felé már rendszeresek voltam tőlem a hasonló reggeli felkiáltások:

• Ki kér előre csomagolt croissant tízóraira?
• Ez a nápolyi szelet, ugye jó lesz?
• (Legnagyobbnak címezve) Ó, ba…kker elfejetettem a tízóraikat, ugye veszel valamit magadnak és a tesóidnak is az iskolai büfében?

Öltözködés

Augusztusban megfogadtam, hogy azon gyermekeimnek, akik rászorulnak a segítségemre a napi outfit-jük kiválasztásához, egy hétre előre megtervezem, hogy mit vegyenek fel, és esténként gondosan kikészítem.

Május-júniusban egy csütörtök este azonban már ilyen állapotok uralkodtak minálunk:

Én, a legkisebb kérdésére válaszolva: Igen, drágaságom, nyugodtan vedd fel holnap is a bátyád pólóját és ingét, igaz, hogy eddig a héten minden áldott nap ez volt rajtad, és most is ebben feszítesz, de tudod mit, le se vedd, aludj abban, így holnap reggel még az öltözködéssel töltött időt is megspórolhatod. Persze, hogy ne zuhanyozz. Hiszen ahhoz le kéne venned azt ku… kutyául jópófa pólót. – Igen, tudom. OUTFIT. hahahaha.

Különórák

Egyesületi sportoló, zenész és kézműves is van a gyermekeim között. A cél az lett volna, hogy mindnyájan járjanak valamilyen sportra az iskolai tornaórákon kívül, ha valamiből rá kell kapcsolniuk, abból járjanak különórára vagy fejlesztésre, emellett nem ártana az iskolán kívüli nyelvtanulás sem, és persze olyasmire is járjanak, ami a hobbijuk. No és természetesen ne terheljük őket agyon, sőt még a mindezzel együtt járó logisztikát is meg tudjuk valósítani. Mondanom se kell, a tanév vége felé bizony elhangzottak az ilyen párbeszédek.

Legnagyobb: - Ma elmarad az informatika szakkör, ezért kettőkor indulok haza.

Én: - Ó be remek, akkor a tesóidat is kikérem a külön sportról, és együtt hazajöhettek.

Kisebbek: - De mami, mi szeretnénk menni... 

Én (gondolatban): - Elhiszem édes kicsinyeim, én viszont baromira fogom élvezni, ha végre egy nap nem kell munka után még egy órát rostokolnom a büdös, párás öltözőben, miközben Barbi, a szuperanyu menőzését hallgatom arról, hogy az ő fiát megint beválasztották a keretbe, és indulhat a meccsen, míg az én gyerekeimet még tartaléknak sem veszik be, ami csakis azért lehet, mert én képtelen vagyok elhozni őket a szombat délelőtti edzésre. 

Mindenesetre most előttem van még több mint két hosszú hónap, hogy mindezen megpróbáltatásokat kellemesen elfelejtsem és a következő tanévre új szuper terveket fundáljak ki.

*A bejegyzés nyomokban iróniát tartalmaz. A képek forrása a Pinterest.

A közös családi vakáció ideje az, amikor az évközben összegubancolódott idegeinket kisimíthatjuk, a lelki tartalékainkat feltölthetjük, rápihenhetünk a következő iskolaévre vagy az elképesztő családi logisztikát igénylő nem-szabadságos hetekre. Mindenestre ez az az időszak, amibe belefér egy kis családi őrültség is, amit érdemes fotókkal is megörökíteni.

Ha nincs babysitter vagy nagyszülő, de a szülők egy kis nyugira vágynak.

Strandos-vidámkodós-parton-repülős

Egy kis romantika a szülőknek is jár.

Árnyék-család

Ugrás a kamerába

Szappabuborékba zárva

Ha a kutya a főszereplő a család életében, akkor az látszódjon a képeken is!

Fentről lemosolygós

Testvéreknek jó ötlet!

Festékcsata után kötelező fotózkodni

Testvérek napnyugtakor

Csúszdán a gyerekek szemszögéből

Elkaptam aput!

Milyen ízű lehet ez a fagyi?

Szappanbuborékos-álmélkodós

Vízeséses kiránduláson jött az ihlet

A tesók...

és az egész család.

Nem tudom, más családoknál hogyan zajlott, de nálunk a kamaszkor nem egyik pillanatról a másikra tört ki, hanem szépen lassan szivárgott be bizonyos, megkérdőjelezhetetlen jeleken keresztül. Ezek egyike a családi programok iránti teljes érdektelenség. Korábban állandóan jöttünk-mentünk, még a párórás kis kimozdulások is igazi élményforrások voltak – mindannyiunk számára. Most, viszont, ha felvetem, hogy menjünk el például a Margitszigetre sétálni, a lelkes ujjongástól igencsak távol álló reakciókkal szembesülök.

• Muszáj? – kérdezik és döbbenten néznek egymásra.
• Legalább én nem maradhatok itthon? – próbálkozik a legnagyobb.
• De miért megyünk oda? – értetlenkedik a középső.
• Miért nem megyünk inkább moziba / mekibe / bubis teát inni, stb.?! – a sor szabadon folytatható csupa olyan programjavaslattal, amire tudják, hogy úgyis nemet mondok.
• Ugye hamar hazajövünk? – reménykedik a legkisebb.
• Pontosan mennyi időre megyünk? – szeretne tisztában lenni a körülményekkel a középső.
• És ha csak Te mennél? – ez a pompás ötlet a legkisebbtől származik.
• Hiszen csak Te szeretnél menni. – teszi hozzá a középső szánakozva.
• Vihetem a telómat? – ez a kérdés természetesen nem maradhat ki.
• Na jó, induljunk most már, vegyétek fel a szandálotokat! – próbálom rövidre zárni a beszélgetést, de valószínűleg csak képzeletben mondhattam ezt, mert a gyerekeim továbbra is a kanapén üldögélnek, így ők alighanem azt hallhatták, hogy pihengessetek tovább nyugodtan.
• Hahó! – próbálom felhívni magamra a figyelmüket, de a Nagy és a Középső dühös elkeseredettséggel nyomogatja a telefonját. Alighanem most teszik közzé az osztály Viber csoportjában, hogy az anyujuk megőrült.
• Én is tabozhatok? – kérdezi a legkisebb.

Végül csak kisereglenek az előszobába és felveszik a szandáljukat, miközben világfájdalommal a szemükben méregetnek.

• Hozzátok a kulacstartókat is! – mondom a praktikus kis hevederekre utalva, amikkel vállukra vehetnék a kulacsukat.
• Nem hozom. – sziszegi a Nagy olyan arckifejezéssel, ami egyszerre tükrözi az ellene irányuló merénylet kivédésre összpontosított elszántságot és a fájdalmat, amit afölött érez, hogy az anyja az egész világ előtt akarja megalázni azzal, hogy egy mintás pánt viselésére kényszeríti.

Szerencsére a saját kistáskáikat hozzák,amik tömve vannak évekkel ezelőtti belépőjegyekkel, prospektusokkal, noteszekkel, írószerszámokkal és egyéb hasznos holmikkal.

• Ugye eltettétek a bérleteiteket? – kérdezem.
• Miért, mondtad? – kérdi elítélően a nagy.
• Nem kocsival megyünk? – kérdezi döbbenten a középső, mintha az a mindenhova kocsival járó család lennénk.

Visszasereglünk az előszobába, mindenki elteszi a bérletét és újra nekivágunk az útnak. A buszon még tart a világfájdalom, de aztán szép lassan felengednek. A Nagy azért még odaszúr egyet:

• Alig várom, hogy még egy kicsit nagyobb legyek, és ne kelljen veletek mennem mindenhova, hanem a haverjaimmal mehessek klassz helyekre.
• Mint például hova? – kérdezem. Elgondolkozik, majd teljes komolysággal ezt válaszolja:
• Mint például a Margitszigetre.

Június közepétől, ahogy kitört a vakáció megindult a gyerekeknek szánt nyári élmény-, úgynevezett bakancslisták áradata is - online, színes füzetkében vagy a tanító néni által fénymásolt változatban kerültek elénk. Kétségkívül jópofák és hasznosak ezek az összeállítások, a gyerekek seperc alatt ki is egészítették, személyre szabták a sajátjukat, most már lehet pipálgatni, halihó. Azon morfondíroztam, hogy az elmúlt nyarak az önfeledt otthoni gyerekezős létből a szüneti logisztika rideg valóságába zuhanásban, a le nem fedett hetek stresszében, majd a határidős feladatokat üvöltő gyerekkórus mellett befejező kényszerű home-office-okban, többfázisos költözésben és férj munkahelyváltása miatt megborult tervek okozta káoszban teltek, és a cél az volt, a saját - képzeletbeli - bakancslistám minden pontja csak azt célozta, hogy a gyerekeknek jó legyen. Hogy jussunk el azért párszor strandra. Pár napra a családi nyaralóba. Kirándulni, állatkertbe, ide-oda. Játsszunk, olvassunk, örömködjünk, töltődjünk fel. Főleg ők. Én meg általuk. Ezért, amikor most a gyerekek nagy nyári bakancslista-író lendületét látva arra gondoltam, az idén írok egyet én is magamnak, nem gyerekeset, nem családosat - arról gondoskodnak ők - hanem egy igazi me-time-os, self-care-es, magamra gondolósat, rá kellett jönnöm, fogalmam sincs már, mi az, amire vágyom csak úgy a magam örömére. Aztán persze beugrott, hogy kávé, és ha már nyár, akkor jeges és minél több és különböző féle-fajta - mind jöhet.

Aztán arra gondoltam, hogy de jó volna egy kicsit kikapcsolni, önfeledten sajtos-tejfölös lángost enni egy strandon a Balatontól még vízes fürdőruhában. Meg cseresznyét, görögdinnyét, lecsót, főtt kukoricát... Kiélvezni közben a nyári ízeket és illatokat, a víz és a nap érintését nyugiban, úgy, hogy közben a gyerekek is képesek a saját adagjukra koncentrálni és azt bekebelezni.

Jó lenne elmenni egy szabadtéri színházi előadásra, egy koncertre is, és kertmoziba - persze a családdal, de olyan darabokra, amik nekem is tetszenek.

Jó lenne hosszasan nyugiban társasozni együtt és a családi kedvencek - mint a Dixit vagy az Imagine - mellett egy komolyabb stratégiai játékot is kipróbálni.

Jó lenne egy nagy, ezerdarabos puzzle-t rakosgatni közösen, estéről-estére.

Jó lenne minél többet "helyi turistáskodni", közeli kisvárosokban sétálni, kastélyokat és múzeumokat nyugodt tempóban bebarangolni, sétálni, csavarogni, ráérősen pékségekben vásárolni és beülni kávézókba.

Jó lenne egyedül nézni egy sorozatot, mert bár a férjem bármit megnéz velem, igazán ellazulós az lenne, ha tudnám, hogy most a saját kedvemre választhatok és nem kell tekintettel lennem rá.

Jó lenne olvasni, olvasni és olvasni.

Biciklizni, sőt vizibiciklizni, tollasozni, vízben labdázni, matracon himbálózni a Balatonon, élménymedencében sodrófolyosózni.

Piknikezni, kertészkedni, fákat ölelgetni...

Bájos ötlet a tanév első napján megörökíteni egy fényképen gyermekünket - ezek a képek azonban nem mindig tükrözik a valóságot. A következő válogatás talán közelebb áll hozzá.

 Útra készen

 Indulás gyalog

 Indulás kocsival

 Legalább van, aki tényleg örül...

 ...nagyon örül...

 ...sőt, boldog...

 ...nagyon boldog...

 ...ünnepel.

 Cheeers!

 A boldog megérkezés

Őszinte lelkesedéssel... 

 Van, aki így érez...

 Tanárok is készíthetnek képet...

 Egy jövendőbeli iskolás...

 A tanév első, majd az összes további napján...

 Van, aki nem az iskolát, de nem is az óvodát kezdi meg, hanem a bilire szoktató "képzést".

Azért van, ahol tényleg anyut kell vigasztalni

 A képek forrása a Pinterest.