Nem tudom, más családoknál hogyan zajlott, de nálunk a kamaszkor nem egyik pillanatról a másikra tört ki, hanem szépen lassan szivárgott be bizonyos, megkérdőjelezhetetlen jeleken keresztül. Ezek egyike a családi programok iránti teljes érdektelenség. Korábban állandóan jöttünk-mentünk, még a párórás kis kimozdulások is igazi élményforrások voltak – mindannyiunk számára. Most, viszont, ha felvetem, hogy menjünk el például a Margitszigetre sétálni, a lelkes ujjongástól igencsak távol álló reakciókkal szembesülök.

• Muszáj? – kérdezik és döbbenten néznek egymásra.
• Legalább én nem maradhatok itthon? – próbálkozik a legnagyobb.
• De miért megyünk oda? – értetlenkedik a középső.
• Miért nem megyünk inkább moziba / mekibe / bubis teát inni, stb.?! – a sor szabadon folytatható csupa olyan programjavaslattal, amire tudják, hogy úgyis nemet mondok.
• Ugye hamar hazajövünk? – reménykedik a legkisebb.
• Pontosan mennyi időre megyünk? – szeretne tisztában lenni a körülményekkel a középső.
• És ha csak Te mennél? – ez a pompás ötlet a legkisebbtől származik.
• Hiszen csak Te szeretnél menni. – teszi hozzá a középső szánakozva.
• Vihetem a telómat? – ez a kérdés természetesen nem maradhat ki.
• Na jó, induljunk most már, vegyétek fel a szandálotokat! – próbálom rövidre zárni a beszélgetést, de valószínűleg csak képzeletben mondhattam ezt, mert a gyerekeim továbbra is a kanapén üldögélnek, így ők alighanem azt hallhatták, hogy pihengessetek tovább nyugodtan.
• Hahó! – próbálom felhívni magamra a figyelmüket, de a Nagy és a Középső dühös elkeseredettséggel nyomogatja a telefonját. Alighanem most teszik közzé az osztály Viber csoportjában, hogy az anyujuk megőrült.
• Én is tabozhatok? – kérdezi a legkisebb.

Végül csak kisereglenek az előszobába és felveszik a szandáljukat, miközben világfájdalommal a szemükben méregetnek.

• Hozzátok a kulacstartókat is! – mondom a praktikus kis hevederekre utalva, amikkel vállukra vehetnék a kulacsukat.
• Nem hozom. – sziszegi a Nagy olyan arckifejezéssel, ami egyszerre tükrözi az ellene irányuló merénylet kivédésre összpontosított elszántságot és a fájdalmat, amit afölött érez, hogy az anyja az egész világ előtt akarja megalázni azzal, hogy egy mintás pánt viselésére kényszeríti.

Szerencsére a saját kistáskáikat hozzák,amik tömve vannak évekkel ezelőtti belépőjegyekkel, prospektusokkal, noteszekkel, írószerszámokkal és egyéb hasznos holmikkal.

• Ugye eltettétek a bérleteiteket? – kérdezem.
• Miért, mondtad? – kérdi elítélően a nagy.
• Nem kocsival megyünk? – kérdezi döbbenten a középső, mintha az a mindenhova kocsival járó család lennénk.

Visszasereglünk az előszobába, mindenki elteszi a bérletét és újra nekivágunk az útnak. A buszon még tart a világfájdalom, de aztán szép lassan felengednek. A Nagy azért még odaszúr egyet:

• Alig várom, hogy még egy kicsit nagyobb legyek, és ne kelljen veletek mennem mindenhova, hanem a haverjaimmal mehessek klassz helyekre.
• Mint például hova? – kérdezem. Elgondolkozik, majd teljes komolysággal ezt válaszolja:
• Mint például a Margitszigetre.